Orvostanhallgató vagyok a SOTE-n, egy hete végeztem az első évvel, és túléltem. Hogy mi inspirált abban, hogy megalkossam ezt a blogot? Gimnázium után egyszerűen csak bele vagyunk dobva a mély vízbe, nem elég, hogy általában új város, új lakhely, új barátok, de a tanulnivaló is elképzelhetetlen mennyiségűre nő. Ott vannak az instruktorok, és ott a mentorprogram, de igazából egyik sem helyettesíti azt a személyt, aki a gimnáziumban mindig ott volt nekünk, most pedig egyszerűen már nincs: az osztályfőnököt. Egyetemen egyedül kell boldogulni, nincs egy felnőtt sem, aki útba igazít. 

Ezt a blogot leginkább azoknak szánom, akik most kezdik el az orvosi egyetemet, mindegy, hogy hol. Ahogy egyre inkább elmélyültem az első szemeszterben, egyre többet értettem meg az egyetem működéséből, a tanulásról, a demókról, vizsgákról, megismertem a tanárokat, meg tudtam állapítani, melyik pletyka igaz, és melyik nem, de addig, amíg nem tapasztaltam mindent a saját bőrömön, nem tudtam semmit. Nem mondom, hogy így nem lehet végigcsinálni, de annyival megnyugtatóbb lenne, ha az elsőéves diák előre tudná, hogy mire számítson...

Az első ijedtség-hullám akkor tört rám, amikor gólyatáborban megbeszéltük, hogy kinek hány pontja volt. Mindenki, akivel beszéltem, 460+ ponttal jött, több mint 90%-os emeltekkel, holott a ponthatár 436. Hogy lehet, hogy egy olyannal sem találkoztam, akinek kevesebb, mint 450? Nekem is afelett volt, de mindkét emelt érettségim bőven 90% alatti. Azok, akik neves pesti iskolákból jöttek, enyhe előnnyel indultak sok vidékivel szemben - bár az ismeretségi körömből rajtam kívül mindenki járt külön tanárhoz (a pestiek is). Időmbe tellett behozni a kémia lemaradásom, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a hozott pontszám semmit sem számít. A tananyag nagy része teljesen új, senkit sem érdekel, ki tanulta végig a gimnáziumot, és ki nem, azok között, akik bejutottak, a verseny újraindul. 

A gimnazistáknak azt mondják, hogy "könnyebb bejutni, mint bent maradni", de senki sem hiszi el. Én sem hittem, csak utólag látom, hogy milyen igaz volt. Miután megjön a várva várt SMS, hogy "elérte az SE-ÁOK általános orvos ONA ponthatárát", az ember úgy érzi, hogy most már bármire képes, hogy végre helyes vágányra terelődött az élete, és innentől minden rendben lesz. Aztán első félévben nem sikerül az összes vizsga, és passziválni kell, vagy ha az anatómia nem sikerül, azt át lehet tolni a következő félévre, de az első bukás mindenképp nagy trauma. Kitűnő átlaghoz szoktunk, itt pedig hirtelen nem vagyunk már elég jók. Egy helyre zsúfolódnak a kitűnő diákok, így újra kell rangsorolni. Senkit sem szeretnék megijeszteni, el lehet végezni az egyetemet, de nagy ritkaság, ha valaki egyszer sem bukik semmiből a hat év alatt, úgyhogy erre számítani kell. Első félévben meg is tanítják szociológián, hogy szándékosan állítanak ennyi akadály elé, mivel orvosként sem fogunk tudni minden beteget megmenteni - meg kell tanulnunk veszíteni. 

Szeretnék segíteni. Le szeretném írni az élményeimet, hogy mások is tanulhassanak belőlük, és hogy ne érjenek senkit felkészületlenül a különböző helyzetek. Szeretném megkönnyíteni a kezdést, amennyire csak lehet, írni a tankönyvekről, segíteni a tárgyfelvétellel, leírni pár vizsgaszituációt. Bárkinek bármi más kell, nyugodtan írjon.